Egy teljesen átlagos, hétköznapi estén elsőszülöttemmel csináltuk a házi feladatot. Próbáltam magyarázni, hogy mit kell csinálni, de valahogy nem értette. Ragaszkodott az ő verziójához. Hiába mondtam neki, hogy az úgy nem lesz jó, ő azt válaszolta:
-Értsd meg Anya, itt SZABAD HIBÁZNI!
Atyavilág! Tényleg! Igaza van!
Mikor lettünk ennyire perfekcionisták? Ez rengeteg dolgot hoz fel, hiszen ha belegondolunk minden maximalista elégedetlen is egyben! Az elégedettlenséggel motiválja magát. Vagyis egy életen keresztül a „ nem vagyok elég jó” programot futtatja. Ennek a lelki hátterét az adja, hogy el sem tudja képzelni, hogy pusztán önmagáért szerethető lenne. Kinek ismerős ez?
Visszagondolva az iskolai példára, ha egy kisdiák ír egy dolgozatot és kijavítva megkapja, az ő szemszögéből nézve már fut a „nem vagyok elég jó”, sőt még a szülői szigorra is számíthat. Legalábbis a mi időnkben így volt. Ez aztán a stressz! De a tanító szemszögéből jó esetben ez csupán annyit jelent, hogy itt és itt figyelj oda. Vagyis a hiba azt jelenti, mit tarts szem előtt. Ez pont olyan, mint az út szélét jelző karó. Vagyis ne menj azon túl, mert ott az árok, rekettyés, vagy bármi. Ennyi. Nem több.
Mit tudunk tenni hibázás esetén? Megbocsátani magunknak, hogy akkor éppen ott tartottunk, ugyanis ha jobban tudtunk volna csinálni, biztosan megtettük volna. Mindig az akkori tudásunk legjavát adjuk.
Így feleslegessé válik az önvád és a bűntudat, és könnyedén ki tudunk fordulni az önszabotázs ördögi köréből.